.
Cselő Marinál jártam, aki amellett, hogy mostanság tűzzománcozik és ötvösnek tanul, a kerámiák világában is otthon van. Azt mondta, a rakuzás egy varázslat és mivel nekem meg megmagyarázhatatlan vonzódásom tárgya az agyag, mint anyag, azonnal ki szerettem volna próbálni.
A raku szó azt jelenti, hogy: a ráérő idő élvezete. Az első raku kerámiák kb 400 éve kerültek ki egy szegény kiotói tetőcserépműves égetőkemencéjéből, teáscsészék formájában. Marinak van is egy ilyen csészéje, amit ő készített és elsőre úgy néz ki, mintha épp csak futólag készült volna különösebb kidolgozás nélkül, de aztán elmesélte, hogy pont ellenkezőleg, nagyon is sok szabálynak kell megfelelnie a japán teáscsészének, így meg van határozva például az is, hogy hány “hullám” legyen a csésze tetején, és kell egy kis behajlás is a peremére belülről, ami megakadályozza, hogy lecsöpögjön a tea, mert a hajlott perem miatt visszafolyik a csészébe és még tenyérbe illőnek is kell lennie, meg még nyilván ezer dolognak muszáj megfelelnie, ahogy én a japánokat ismerem.

.
Nagyon rég volt agyag a kezemben és első örömömben kavicsokat, apró házakat, szíveket és madarakat készítettem. Mari próbált rávenni valami kevésbé gyermeteg és méretében mindenképp nagyobb alkotásra is, de én éreztem, hogy ehhez még érnem kell. Egy kis szappantartó méretű tálkát azért csináltam, ami előrelépés, de mintailag – farkok nélküli kiscsikó kerek fával és fűvel – azért hoztam gyermeki formám. Mari ez idő alatt két szoborral készült el – de hát ő profi :) Hoztam haza is agyagot, amiből egész biztos készülnek majd tálak és én is megpróbálokozom egy szoborral, megfogadtam.

Gondolom nem kérdéses melyik kinek a műve, de a biztonság kedvéért: Marié a jobb alsó sarok.