.

Örök témám: az ékszerfotózás. Mit, hogy, hogyan, mikor, milyen szögből, milyen háttérrel, milyen fényben, hányat, szerkesszem, ne szerkesszem és még millió egy kérdés a témában. Ebben a bejegyzésben a háttérről és a méretek érzékeltetéséről lesz szó elsősorban. Bár mostanra kialakult egyfajta rutin, amivel dolgozom, időről időre muszáj kitekintenem a nagy kedvenc: Az Üres Fehér Háttér mögül. A fehér háttér ugyan magától értetődőnek tűnhet, nekem nem volt az – konkrét út vezetett hozzá, mégpedig ez:

Kipróbáltam:

1. sokféle anyagot (pl porcelán, farmer, szövetkabát, damaszt terítő, stb) – de egyik sem tetszett meg annyira, hogy aztán azt használjam állandó háttérként. A nagyon sok lefotózott ékszerem miatt fontos, hogy állandó hátterem legyen, képtelenség folyamatosan cserélgetni az anyagokat. Ráadásul fényviszonytól függően alakul a háttér színe is profi környezet híján, és nem szerettem volna, ha egyféle anyag nyolc különféle árnyalatban jelenik meg, amit aztán lehet őrületig korrigálni.

.

2. kivonultam a természetbe is. Ez az ötlet már akkor sem tetszett igazán, de egy próbát megért. Egyszerűen zavart volna az a folyamatosan változó közeg, ami a természet változásaiból adódik, ráadásul folyton költözködni a kismillió ékszerrel számomra kivitelezhetetlen. Kétségkívül lehet nagyon szép képeket csinálni mindenféle fák, bokrok, virágok, kövek, miegyebek társaságában, nekem mégsem vált be. Ahogy azzal a gondolattal sem tudtam egészen megbarátkozni, hogy az itthoni porcelán és üveg készleteimet felsorakoztatva fotózzak. Egy ideig bíztam benne, hogy megtalálom majd a megfelelő edényt / vázát / poharat / bármit, és akkor azon végre lóghatnak is az ékszerek, amiknek lógniuk kell, nem mindig csak fekve szerepelnek a képeken, de nem lett meg. Egyik sem tetszett igazán. Ennek a témának azóta is nekifutok néha, eddig nagyjából hiába, de azért nem adom fel.

Más jellegű kompozíciókban is szoktam gondolkodni, tehát ami nem természet és nem üvegáru témájú, de egyelőre az még várat magára, annak még annyi kiforrni valója van, hogy szinte említeni sem érdemes.

.

3. Ez már majdnem a fehér háttér korszak, de mégsem, mert a fényviszonyok miatt leginkább mindig minden fotóm szürkére sikerült, nekem meg nem volt kedvem a háttér kifehérítésével bajlódni. Így inkább hagytam, ahogy volt és abban leltem nem kis örömöm, hogy mindenféléket “rajzoltam” a szürke ezerféle árnyalataiban pompázó hátterekre. Ezzel a technikával abszolút elégedett voltam, mert az ékszerkészítésen kívül a photoshop iránt érzett olthatatlan vágyam is kielégítésre került. Aztán egyszer csak eljött a változtatás kényszere: annyira lelkesen készítettem ugyanis az ékszereket, olyan mennyiségben kerültek ki a kezeim alól, amit már fotózni is elég fárasztó volt, nem hogy még órákat rajzolással tölteni. Biztos, hogy fognak még ilyen módon hátterek készülni, mert nagyon szeretem csinálni, de nem tömegével és nem is a rendes ékszeres képgalériába fognak felkerülni, hanem valahova máshova (még nem tudom pontosan, hogy hova).

-

4. Az előző korszak lezárásával nagy levegőt kellett vennem és mégis rászánni magam a hátterek kifehérítésének. Hamar belejöttem és bár órákat töltök el vele, mára már rutinná vált és nem okoz különösebb terhet. Ez tetszik, ez a hozzám legjobban passzoló, a legletisztultabb, legegyszerűbb.

És akkor a méretarányok érzékeltetéséről. Bár a kezdetektől foglalkoztat, a honlapomon bemutatott képekből úgy tűnhet, mintha semmit se tennék az ügy érdekében. Mivel az előbbiekből már kiderült, hogy nem szeretek tárgyi hátteret használni, ami esetleg segítene a viszonyításban, marad a modellekben való gondolkodás. Mindenképpen olyan modellt szerettem volna, aki / ami állandó és a lehető legkevesebb gond van vele, tehát mindig kéznél van és könnyen tudok vele dolgozni. Először kirakati babát akartam fejjel, törzzsel, de csak csúnyákat találtam, meg helyigényes is, meg nem is tudom, nem lett és kész. Aztán gondoltam a húgomra, de őt hamar elvetettem, mert nehézkes lett volna sok szempontból az ő modellkedése. Akkor legyek én a modell, gondoltam, majd hamar el is vetettem a gondolatot. És ekkor megtaláltam a legmegfelelőbb modellt, ezt a lányt itt lent, vektorgrafikus formátumban, egy színűen, sallangoktól mentesen, és olyan arckifejezéssel, amihez minden ékszerem passzolt és ezerféle – szerintem vicces – képaláírást lehetett hozzá kitalálni. Imádtam. Kapott egy kabátot is, hogy a brossokat, kitűzőket is tudja mutogatni. Sokáig dolgoztunk együtt, de valahogy a honlapom megszületésével egy időben eltűnt. Az is lehet, hogy felmelegítjük még a kapcsolatunkat.

A bal alsó képen én vagyok, de nem erőltettem sokáig, mert nem tetszett. A kéz is én vagyok, de a kézképekből sem csináltam rendszert, mert nem idevaló valahogy.

.

Jó időre hanyagoltam is ezt a modell kérdést, de azért nyitva hagytam egy kis ajtót, hogy ami akar, azért be tudjon sétálni rajta. És itt kezdődött el egy másik történet, de ez már a következő bejegyzés tárgya.